Ez bizonyára sokaknak jó hír. Az út folytatásában kerékpár sávokat is festettek fel a Szabadság téren. Ez is sokaknak jó hír? 
Igazán örülni kell, ha a városvezetés eldönti, hogy az egészséges életmód részeként támogatja a kerékpáros közlekedés előretörését. De az a bizonyos jószándék…vajon hova vezet?
Lássuk a főteret! Itt indul és tart a felfestés a 8-as főútig. A felvételek készítése közben a járókelők reakcióját figyelve nem egyedül nekem tűnt furcsának az „alkotás”. Mivel nem vagyok szakember közlekedés szervezésben (sem), ezért a felvetődő kérdésekre telefonon szakembertől kértem válaszokat. A konkrét felfestést nem látta, így az általános szabályozást tudtam meg tőle. Az első kérdésem az volt, hogy mekkorának is kell lenni minimálisan a távolságnak a kerékpársáv – merthogy a felfestett, nem elkülönített rész csak sáv – és a gépjárműforgalomra alkalmas úttestnek összesen. Ez a távolság kétszer 3 méter 75 cm. Ezt azonban csak ott  célszerű használni, ahol nem járnak autóbuszok és teherautók. 
Figyelni kell a különböző forgalmi eszközökre. 
A főtéri autóbusz megállóban nincs felfestve maga a kerékpársáv, csak előtte és utána. 
A szakember szerint, ha nincs külön meghatározva az álló autóbusz kikerülési iránya, akkor a kerékpáros akár az úttesten, akár a járdán haladhat tovább vagy megáll és megvárja, míg a busz tovább indul. A jogszabályok szerint lehet parkoló autók mellett kerékpársávot felfesteni, de ez nem szerencsés - Budapesten az Andrássy úton volt ilyen. Állandó veszélyforrás.   
A parkolónak jelzett hely mellett lehet kijelölni kerékpársávot, de legalább annyival  kellene távolabb tenni, hogy a kinyíló ajtó ne üsse meg a kerékpárost.  
A szakember elmondta, hogy a kerékpársáv a kerékpáros számára hamis biztonságérzetet is adhat. Ha nincs felfestve, akkor talán egymásra jobban figyelnek a közlekedők, főleg, ha helyileg ismeret, hogy bizonyos időszakokban nagyobb a kerékpáros forgalom. 
Minden forgalomszervezési intézkedéssel kapcsolatban fel lehet szólalni. A döntéshozónak tudnia kell, hogy mit tesz és miért. Ennek jogkövetkezményeivel is biztosan tisztában van. Bárki panasszal élhet a közlekedési hatóság felé. A kivitelezők biztosan mindent kicentiztek, de teljesen más lehet az, amit közlekedve érzékelne az utazók. 
Mielőtt bárki azt mondaná, hogy na és, úgyis rámegyek a biciklisávra, megjegyzem csendben, hogy ezt a közlekedési szabályok tiltják. Ezzel persze nem a rendőröknek akartam ötletet adni.  De kinek is jutna eszébe a szabályokat szándékosan megszegni?! Ez is csak egy magamfajta szőke nő fejében fordulhat meg. Vagy mégsem?
A felvételek készítése közben két megjegyzés ütötte meg a fülemet. Az egyik: a főtéren ácsorgók lassan már fogadásokat kötnek arra, hogy melyik helyen lesz az első halálos kerékpáros gázolás. A másik járókelő azon mérgelődött, hogy a kerékpárosoknak ugyan jelöltek ki sávot, de babakocsival mikor lehet akadálymentesen közlekedni Várpalotán? Hamarosan megkérdezem. Ha választ kapok, azt is, ha nem kapok, azt is megosztom. 

A Postán volt dolgom. Kocsival mentem. Kivártam a soromat, feladtam a levelet. Sietve mentem a parkolóban levő Skodálatosom felé. A nyárnak már vége, egyre hűvösebb az idő és én bizony fáztam. A parkolóban egy vékony, hajlott hátú férfi téblábolt lehajtott fejjel. Kezében nejlon szatyor, valami lehetett benne. Odaléptem az autóm mellé és mire kinyitottam az ajtót, a férfi ott termett mellettem. Halk hangon beszélt hozzám. Elmondta, hogy hajléktalan, és alkoholista. Kért, hogy valami kis pénzt adjak neki. Őszinte volt. Nem azt mondta, hogy három napja nem evett. Alkoholista. Nem enni kért, csak némi aprót. 

Éppen a postáról jöttem és a levél feladásakor kiszámoltam az aprópénzt a tárcámból. Egyébként is hó vége volt. Gimnazista lányom általában ilyenkor áll elő azzal, hogy kell még némi pénzmag, mert hát az utazás, meg a suli és különben is „éhenhalás” van. Tényleg csak papírpénzem volt. Zavarba jöttem. Sajnálkoztam, zavaromban matattam az autó zárjával. 

A férfi megköszönte, hogy egyáltalán észrevettem majd indult tovább egy másik parkoló autóhoz érkező ember felé. 

Magamra csuktam az ajtót, beindítottam a motort. A jövő hónapban műszakira kell vinnem a kocsit, a kipufogót meg kell csináltatni, olajcsere és a hűtő díszrácsa is letört. Sok pénz lesz. Lehet, hogy inkább el kellene adnom. Akkor gyalogolhatnék, buszozhatnék. Az azonban sok időveszteség. Mindig az időből – és pénzből – van a legkevesebb. Nekem ilyen gondom van. A férfinak ital kell. Miért nem ételre kért pénzt? Mi döbbentett meg igazán engem? Talán éppen az őszintesége. 

Az autó motorja járt és eszembe jutott, amikor még Budapestre jártam főiskolára és tömeg-közlekedtem. Vonattal a Délibe, aztán metróval tovább. A metróban rendszeresen lehetett látni a hajléktalanokat a földön ülve kéregetni. Vagy csak úgy, takarók alatt aludni. Egyszer egy asszony üldögélt az Astoria megálló aluljárójában. A gyereke a karjában volt és a kicsi a szemben levő ételbárt bámulta meredten. Kicsit korábban érkeztem, volt egy kis időm az előadás kezdetéig. Nem hallottam, hogy kért-e az asszony valamit, csak a gyerek sóvárgó tekintetét láttam. Odamentem az árushoz, vettem egy szendvicset, egy kis doboz szívószálas gyümölcslét és odaléptem a gyerekhez. Apró barna szemeit nagyobbra nyitotta. Azt hiszem, kisfiú volt. Gondozatlan, kócos, maszatos kisgyerek. Az anyja – talán az anyja lehetett – szintén ápolatlan, piszkos, nem tudom milyen idős. A gyereknek nyújtottam a kenyeret, ő nyúlt is után, talán kicsit felcsillant az arca – lehet, hogy csak én képzeltem bele – de az anyja visszafogta a kezét. Nekem pénzt adjon!- mondta a nő. Egyik kezével a gyerek kezét fogta le, a másik tenyerét felém nyújtotta. A pici lehajtotta a fejét és újra maga elé meredt. 

Nem. Pénzt nem adok. Ennivalót igen. Letettem a földre a kisgyerek elé az ennivalót és továbbmentem. Nem néztem vissza. Fogalmam sem volt arról, hogy az utána következő előadás miről szólt. Most is tereltem volna vissza gondolataimat a tennivalóim felé, de nem tudtam. 

Veszprémben nem is olyan régen szintén a postáról jöttem a kamasz-korú lányommal. A téren egy törékeny, talán negyven kilós pici nő - nő? inkább kislány – egy fél év körüli kisbabával a kezében. Hosszú szoknyában, kendővel a vállán. A kicsi is csöpp volt, aludt. Hozzánk lépett. 

-Tudna adni egy kis pénzt? Pelenkára kellene. 

Körben a Kossuth utcában üzletek, a kirakatokban táskák, cipők, márkás sportfelszerelés. Eszembe jutott az Astóriánál történt „baklövésem” és megkérdeztem az anyukát, hogy az jó lesz-e, ha veszek egy csomag pelenkát a babának? Felcsillant a szeme.

-Igen, nagyon jó lenne! 

Elindultam az egyik üzlet felé, bizonytalan léptekkel követett a nő. Aztán meggondoltam magam. A bolt ajtaja előtt megálltam, elővettem a pénztárcámat. Volt nálam készpénzben egy kétezres, egy ötszázas meg valamennyi apró. Kezébe adtam, félreálltam az ajtóból. Törékeny alakja eltűnt az üzlet ajtaja mögött. Kamasz-lányomra néztem, aki megtörölte a szemét, karon fogott és szó nélkül indultunk tovább. A téren kürtős kalácsot árultak egy faházban, finom illat szállt.  Hazáig nem beszélgettünk. Nem kellett. 

Ültem az autóban, már jó meleg volt ott benn. Itt az ősz, jönnek a hűvös, aztán a hideg napok. Velem marad a kérdés: mikor teszünk jót? Kinek teszünk jót, ha foglalkozunk az elesettekkel? Egyszerűbb, ha nem veszünk tudomást róluk - hiszen sokan a saját hibájukból kerülnek ilyen nehéz helyzetbe – és közömbösen továbbmegyünk? Megtehetjük.  

Egyetlen gondolat a végére: Ha egy kóborló-kéregető kutyát látunk, sokszor megsimogatjuk, lefényképezzük a telefonnal – jaj de aranyos! – feltesszük internetre, hogy keresi a gazdáját vagy „fogadja már be valaki!” Esetleg elvisszük egy menhelyre vagy megosztjuk, hogy szerető gazdit keres, különben elaltatják. Van állatvédelmi törvény. A megyei újság címoldalon számol be arról, hogy – várpalotai eset – egy férfi kínozta a kutyáját, börtönre ítélte a bíróság. Tisztelet az állatok védelmezőinek. 

DE! Tudom, hogy vannak hajléktalan szállók, tudom, hogy vannak szociális munkások, tudom, hogy vannak segítők. 

DE! A lecsúszást, az emberek ellehetetlenülését megakadályozó úgynevezett szociális hálón való tekintélyes lyukak befoltozása hiányzik. Sőt. 

Sötétedik. Arra gondolok, hogy „máma már nem hasad tovább..” . 

Indulok, a forgalomra figyelek, otthon várnak. Engem még otthon várnak.