Üdvözletel: Mezriczky Beáta
Amatőr ténykedéssel elkészítettem ezt az oldalt, de kinőttük. Szerencsére. Bár én szeretem az egyszerű dolgokat, de mindarra, amire még használni fogjuk, ez már alkalmatlan. Éppen ezért Pál Balázs barátunknak köszönhetően egy másik helyen folytatjuk ténykedésünket. A címünk is egyszerűbb lett: varpalotablog.hu . Csak így egyszerűen. Minden itt található anyagot áttöltöttem az új helyre. Kérem a kedves látogatókat, hogy keressenek bennünket az új címünkön. Mondjanak véleményt, kommentáljanak, a moderálás szabályai változatlanok: regisztráció, névvel. Remélem, ott is találkozunk!
Üdvözletel: Mezriczky Beáta
0 Comments
Pápára jártam középiskolába, kollégista voltam. Nagyon szigorú napirend szerint kellett élni az életünket. (Abban az időben még a szombat is tanítási nap volt.) Reggel fél hétkor reggeli torna, aztán kötelező mosakodás, persze hideg vízben. Csak egyetlen bojler működött kb. ötven gyerekre. A meleg víz éjjel elfogyott. A rend az volt, hogy este a negyedikesek fürödhettek, aztán éjjel kettő felé a harmadévesek, ha esetleg valamelyik másodévesnek szerencséje volt, neki is cseppent… No, de reggelre biztos, hogy jéghideg volt a víz. Hétkor reggeli és utána szilencium. Ez a reggeli tanulási időt jelentette. Többnyire hat óránk volt. Ebéd után kimehettünk a városba, de négykor elkezdődött a délutáni tanulás. Addigra vissza kellett érni. Sokszor bóklásztam egyedül. Valahogy mindig a belvárosi könyvesbolt kirakatánál találtam magam. Hónapokon keresztül kinn volt a kirakatban két furcsa lemezborító. Talán mind a kettő fekete-fehér, de az egyikben több volt a sötét tónus. Két – egy kicsit elmosódott – arcot ábrázolt. A másik világosabb volt. Egy érdeklődő nézett két távolodó kalapos embert. Szinte megbabonázott ez a két egyszerű fénykép. (?) Hónapokig tartott a kapcsolatunk, így az üvegen keresztül. Csak álltam és néztem. Nem tudtam, hogy milyen zenéket tartalmaznak a lemezek, de valami megmagyarázhatatlan erő éreztette velem, hogy ez nekem fontos, nagyon fontos. Akkor még nem tudtam, hogy miért… 1978-at írtunk. Tombolt a Piramis láz. A becsület, Szállj fel magasra, Kóbor angyal. Aztán vége lett. Az egyik barátomnál – akinek volt egy vagány nővére - böngésztem a lemezek között. Hoppá! Rátaláltam az egyik kedvencemre, amelyiken a két elmosódott arc látszódott. Feltette, hallgattam és óriásit csalódtam. Valami furcsa énekbeszéd hallatszott, követhetetlen dallammal és értelmetlen szöveggel. A Piramishoz szokott fülemnek ez teljesen idegen volt. Otthon valahogy mégis beindult a fejemben valami. Másnap mentem, újra meghallgattam. Már nem volt annyira idegen. A harmadik alkalommal már szinte megőrültem érte. Gyorsan megvettem mind a kettőt. Csak ültem és hallgattam órákon, napokon, hónapokon, éveken keresztül. Azóta is hallgatom, de már nem kell lemezjátszó. Itt van a fejemben Cseh Tamás – Másik János – Bereményi Géza Levél nővéremnek című korszakos lemeze és Másik János nélkül a folytatás az Antoine és Désiré. Mi baj van a Megasztárral és az összes „tehetségkutató” programmal?
Bakáts Tibor Settenkedő – még anno - egy vele készült interjúban keserűen nyilatkozott a Megasztárral kapcsolatos felismeréseiről. „...A Megasztár zsűritagjaként magam is részt vettem abban a hentesmunkában, amelynek a végén a sztárocskákat egy közös sírgödörbe temettük, több bőrt lenyúzva róluk. Mentségem legyen, fogalmam sem volt arról, hogy a kiválasztás után mi gyalázat történik velük.” Később pedig azt mondja: „Nem tudtuk megújítani a magyar zenei ipart.” Hát igen, sok sebből vérzik a történet. Nem kívánom most elemezni a nézettségért, profitért lihegő tévék világát, azt az iszonyatos manipulációs technikát, mellyel emberek millióit csapják pofán (pedig minden mindennel összefügg, a „végtermék” minősége is), csak arról szeretnék szólni, hogy miért nem sikerülhet ezen az úton megújítani a magyar zenét? Erre rendkívül egyszerű a válasz! Ebben a műsorban „utánzókat” keresnek, akik ismert slágereket énekelnek el. A dal ebben az esetben csak egy eszköz, amelynek a segítségével az énekes megmutathatja képességeit. A dal nem az övé, így aztán nincs semmije „csak” a hangja és ez iszonyúan kevés… Dalok kellenének, új dalok, melyeket még nem énekelt el senki! Melyek megtölthetnék valódi tartalommal az énekesek hangját. Melyek aztán az énekessel, szerzővel együtt élhetnének tovább kipusztíthatatlan magyarul… Egy gyenge közhellyel kezdem: régen minden más volt, amikor elkezdődött Magyarországon ez a fajta zene. Akkor a szerzők valami fontosat akartak elmondani a hallgatóságnak. Röviden, az önkifejezésnek egy új és hatékony eszköze volt az alkotók kezében. Ráadásul a társadalmi körülmények is olyanok voltak, hogy szükség volt a dalokra, mert közösségeket - kimondatlanul szervezett ellenállást - teremtettek a fennálló hatalommal szemben. Együtt lélegzett a szerző, előadó és a hallgató. Élesen különváltak azok a szerzők és előadók, akik csak szórakoztatni akartak és azok, akik gondolkodtatni szerettek volna. Akik a világról alkotott véleményüket próbálták dalokban megfogalmazni. Nagyszerű együttállása volt a csillagoknak! No, ennek aztán már régen vége! Most csak a pénz diktál! Azok, akik őrzik a lángot - mert vannak - nem jutnak ismertséghez, mert nem kellenek az üzlet szempontjából! Csak azokat ismerjük, akik megfelelnek bizonyos elvárásoknak. Nos, ezek az elvárások nem művészi, hanem kizárólag csak üzleti szempontúak. Itt már nem születhetnek új gyönyörű dalok, csak eladható dalok. Ezért van az, hogy sokszor a régi dalokhoz nyúlnak vissza, lásd: Megasztár és egyebek. |
A zene,
|